Lassan továbbállt a nyár, már az ősz hűvöskés szeleiben szálldogálnak az aranybarna és rőtvörös falevelek. Szépen hullnak alá és zizegnek, ropognak halkan panaszkodva a lábak alatt. Arina a ház elé készült, hogy kivegye részét az őszi avarégetés várva várt örömteli feladataiból. Gyorsan sapkát és kabátot húzott, majd szaladt kifelé. Édesapja addigra már szorgalmasan tett-vett. Összegereblyézte a tágas udvaron a szél kavarta faleveleket és egy kupacba rendezte. Már csak a ház előtti terület volt hátra, de tudta jól, hogy ez Arina birodalma. Arina gereblyét kapva kezébe széltől kipirult arccal látott neki a falevelek összegyűjtéséhez, amely az ősz csintalan természete miatt átfordult a szálldogáló falevelek lelkes kergetésébe. Édesapja mosolyogva nézte hogyan fonódik egybe előtte külső és belső természet, majd tapintatosan érdeklődött, elkél-e az erősítés. A kislány vidám örömmel fogadta apja felajánlkozását, mert szeretett vele lenni. Szerette édesapja vidám, nótás természetét. A világ legboldogabb gyermeke volt, amikor édesapja ölében ülve hallgathatta, amint gyönyörű hangján énekel és mellettük egy cigány hegedűn kíséri őt. Legkedvesebb elfoglaltsága volt ez, s közben úgy érezte a legnagyobb biztonságban van, édesapja szereti és megérti őt, sohasem bántaná, akármilyen butaságot is csináljon. Az udvar felől vidám csaholás hallatszott, Gömböc az öreg farkaskutya kiszimatolta a mókát és csatlakozott a kis csapathoz. Szorgos ide-oda ugrálásával segített a nagy nehezen összekergetett faleveleket semmi perc alatt szétugrálni, mintegy cinkosságot vállalva a széllel. Miután kihúzott a széttúrt kupacból egy száraz fadarabot, fejével jól megrázta tudatván vele a helyét a világban, majd letéve újabb régészeti ásatásokat folytatott a lehullott barna levelek között. Gömböc jó kutya volt, szelíd, játékos és hűséges gazdáihoz. Arinát megnyugtatta a jelenléte, annak ellenére, hogy egyszer nagyon ráijesztett. Kicsi lányként este nagypapájával a kertben égették a száraz gazt. Boldogan rohangált a dolgos idős férfi körül, aki csak ritkán beszélt, de annál mélyebben érzett. Papó minden nap megajándékozta Arinát és nővérét valamivel. Mindegy milyen apró pici kis dologgal, csak adhasson valamit, mert ő így volt boldog. Arina nagyon szerette őt, érezte a lelkéből sugárzó ölelő jóságot. Már besötétedett a kertben és a tűz ropogva lobogott, a száraz kerti növényekből egész nagy máglya kerekedett. A narancssárga lángnyelvek fel-felcsaptak az ég felé, papó arca fénylőn ragyogott a tűz mellett. És akkor Arina meglátott két piros foltot a sötétben. Semmi mást csak azt a két piros rettenetes foltot, amely mozgott és közeledett feléjük. Őrült ordítással rohant nagyapja felé a borzalmas veszedelem elől és mintha lábai helyén rugók nőttek volna, hatalmas lendülettel ugrott fel a nagyapja karjaiba. Még onnan is rémülettel, de már hiába kereste a két fenyegető piros foltot, csak Gömböc jött oda hozzájuk. Nagyapja szelíd megnyugtató szavai hallatán végül elszállt a félelem, olyannyira, hogy Arinába már annyi bátorság kerekedett, hogy Gömböcöt is próbálta megnyugtatni, nehogy elkezdjen félni a piros foltoktól. Papó mosolyogva mondta el, hogy ha Gömböc szép barna szemeiben messziről a lángok tükröződnek, a sötétben piros színűnek látszanak. Akkor Arina már nem félt, sőt felettébb aranyosnak kezdte látni a korábban végítéletnek ható messziről világító piros pontokat.
Arina visszaemlékezett erre az élményre és elmosolyodott. Tetszett neki az, hogy a külső természet szépségei még Gömböc aranyos szemeiben is tükröződnek. Az ősszel gyújtott tűz mindig elbűvölte, szerette hallgatni a tűz ropogását, közben érezni a szél simogatását, s a felszálló füst illatát. Varázslatosnak hatott ez az őszi jelenség, szinte csókot lehel az ember szívére.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: